Közép- és Kelet-Európai Református Presbiteriánus Egyház

Ahhoz, hogy az unitarizmusról[1], mint a reformáció mellékágáról vagy vadhajtásáról beszélhessünk, szót kell ejtenünk a humanizmusról.

A humanizmus szó XX. századra kialakult jelentése filozófiát vagy életszemléletet takar, melynek legfontosabb mozzanata az „Istentől leválasztott emberi méltóság”[2]. A humanizmus hangsúlyosan világi, mai értelmében ateista kifejezés. Amikor a reformáció idején kialakuló humanizmus elterjedéséről beszélünk, a mai fül számára ez a vallás és az ateizmus összeütközését jelenti. Pedig a történelmi keretek között ez nem azt jelentette. Mint ahogy a reneszánsz nem azonos a felvilágosodással, ugyanúgy a XIV. századi humanizmus nem azonos az ateizmussal. Ezt néha történelemkönyvek is összekeverik. A XIV-XVI. század humanistái között, ha akad is, meglepően kevés felel meg a mai értelemben vett humanista fogalmának. Többségük nagyon is vallásos, és legfeljebb a keresztyén hit /helytelen/ megújítására, de semmiképpen sem a lerombolására törekedett.

A humanizmus szó atyja, F. J. Niethammer német pedagógus 1808-ban alkotta meg a kifejezést, és az oktatásnak azt a formáját értette rajta, amely a görög és a latin klasszikusokra fekteti a hangsúlyt.

A kifejezést érdekes módon a reneszánsz idején egyáltalán nem használták. Bár az olasz umanis vagy umanista szó gyakorta előfordult, mégpedig egyetemi tanárokat, a „studia humanitatis” vagyis a humán tudományok vagy szabad művészetek (pl. a grammatika, retorika) oktatóit jelölte.

A görög és latin eredeti munkák széleskörű tanulmányozása az akkori humanisták számára a célhoz vezető eszköz volt, és nem a cél maga.

Ahhoz, hogy megértsük azt, hogy a humanizmus igencsak változatos mozgalom, figyelembe kell venni, hogy a humanisták közös nevezője nem az eszme maga, hanem annak előadásmódja. Például sok humanista tudós platonista, mások Arisztotelész tanait tartották mérvadónak. Egyesek köztársaságpártiak, mások meggyőződéses monarchisták. Újabb tanulmányok azonban a humanizmus egy kevésbé vonzó oldalára is felhívják a figyelmet. Némely humanisták ugyanis a mágia és a babonák megszállottai voltak.

Tehát a humanizmus nem rendelkezik egységes vagy legalábbis kitüntetett filozófiai irányzattal, nincs egyetlen vallási, politikai vagy filozófiai irányzata sem, amely a többi létező irányzatot háttérbe szorítva meghatározó lenne. Ha pl. egy szerzőről azt állítjuk, hogy humanista, számolnunk kell azzal, hogy ez semmit sem mond filozófiai, politikai vagy vallási nézeteiről. Csupán arra utalunk, hogy szerzőnk antik forrásokból származtatja modern nézeteit, és e nézetek kifejtésekor a klasszikus stílust tekinti mérvadónak.

A reneszánsz humanizmus általános alaptételét jól összefoglalja a jelmondat: „ad fontes” – vissza a forráshoz. Ez az alapelv, és annak következetes gyakorlása tette lehetővé, hogy a humanizmus a reformáció malmára hajtsa a vizet. Ugyanis ennek az alapelvnek a következtében felkutatták és közzétették a Szentírás meglevő és akkor fellelhető kéziratait, és az akkor használatban levő latin fordítás (Vulgata) mellé /helyébe/ új fordítást készítettek. Akkortájt a Vulgata 1226-ból származó párizsi változata forgott közkézen, amely fordítás meglehetősen gyenge és hibás volt. A humanista kritika és nyelvészet eredményeként rámutattak ezekre a hibákra.

A reformátorok – bár sok esetben humanista neveltetéssel rendelkeztek – már a reformáció kibontakozásának a kezdetén elfordultak a humanizmustól, látva annak hibáit, nevezetesen az ember dicsőítését, és Isten dicsőségének és szuverenitásának korlátozását.

Az antitrinitarizmusban vagy unitarizmusban változatos eszmékbe és formákba fejlődve élt tovább az a humanista szellem, amelyet Luther a wittembergi reformációtól az Erasmusszal vívott harcban igyekezett távol tartani. Közép- és Nyugat- Európában ennek a humanista szellemnek egyes mérsékeltebb képviselői beépültek a megújult egyházba, másokat azonban a lutheránus és református teológusok megakadályoztak abban, hogy a reformációt letérítsék Krisztus-központú pályájáról. Nem így történt ez a humanizmus fontos központjaiban, az észak-itáliai egyetemeken. Itt nem működött olyan reformátor, aki hasonló válogató, szűrő munkát végzett volna. Így ezeken az egyetemeken megindult egyfajta emberi okoskodásból származó teologizálás. A humanisták közös kiindulópontja az ember erkölcsi erejébe és megismerő képességébe vetett optimista meggyőződés volt. Vagyis nem hittek a teljes romlottságban. Így viszont a humanisták a Biblia reformátori alaptételével, az egyedül Krisztusba vetett hit által való megigazulással nem tudtak mit kezdeni. A Biblia üzenete számukra e kulcs nélkül egy sor össze nem tartozó elemre, törvényekre és előírásokra, erkölcsi tanokra, történelmi adatokra és jóslásokra esett szét. E mellett éppen ezek a humanisták hivatkoztak arra, hogy a Bibliát előítélet nélkül és tisztán tudományosan csak ők értelmezik. Ennek következtében a reformáció történetének peremén egy sereg olyan közösség keletkezett, amely hol ószövetségi szigorúságú volt vagy elszántan apokaliptikus, esetleg moralizáló, álmodozó vagy éppen szabad erkölcsű.

Giorgio Blandrata volt az, aki behozta az antitrinitarizmust Erdélybe. Lengyelországban 1562-től nyíltan antitrinitárius vallású volt, az üldözés elől menekült Erdélybe 1563-ban. Ott eleinte titkolta antitrinitárius meggyőződését, és reformátusnak adta ki magát. II. János király (később János Zsigmond) udvari orvosa lett. Blandrata terve az volt, hogy az akkor már lutheránus király először reformátussá, majd szentháromságtagadóvá legyen. A cél eléréséhez először egy másik személyt igyekezett meggyőzni – nem kis eredménnyel. Ez a személy az akkori kolozsvári első-pap, Dávid Ferenc volt.

Dávid Ferenc 1520 táján Kolozsvárott született. Apja cipész volt. (Apját Hertel Dávidnak hívták, ő maga Franciscus Davidusnak – Dávid-fia Ferencnek – neveztette magát. Innen ragadt rá a Dávid Ferenc név.)

Wittembergben és Odera-Frankfurtban is tanult. 1556-tól kolozsvári lelkész és 1557-ben ugyanott az erdélyi magyar lutheránusok püspöke. Dávid pár éven keresztül nagy hévvel védelmezte saját evangélikus meggyőződését. Az időközben a Tiszántúlon szilárd bázist nyert reformátusok vezéralakjával, Méliusz Juhász Péterrel folytatott éles vitája során azonban meghasonlott önmagával, 1559-ben lemondott superintendensi méltóságáról, s csatlakozott a reformáció helvét szárnyához. 1564-ben a reformátusok püspöke lett. Mint említettük, János Zsigmond fejedelemnek (korábban II. János király, aki Szapolyai vagy I. János fia) udvari orvosa és tanácsadója volt Giorgio Blandrata. Miután a fejedelem Kolozsvár magyar püspökét tette meg udvari papjává, így Dávid Ferenc a fejedelem mellé került. Ott ismerkedett meg Giorgio Blandrataval. Dávid sokat vitázik Blandrataval, aki kezdeti óvatosságát alábbhagyva egyre nyíltabban kiállt a szentháromságtagadás mellett. A viták következménye, hogy Dávid Ferenc is Szentháromság-tagadóvá válik. Őt követte a fejedelem is, János Zsigmond, akit sokkal inkább érdekeltek a különböző elvont filozófiai, teológiai kérdések és a művelődés, mintsem az államügyek. Dávid Ferenchez hasonlóan ő is volt lutheránus, majd kálvinista, és lett unitárius. Északkelet-Magyarországon Károlyi Gáspár esperes a gönci zsinaton lépett fel az akkoriban Egerben működő Egri Lukács ellen, aki egy másik zászlóvivője volt az új vallásnak. Méliusz Juhász Péter Debrecenből elment Erdélybe és János Zsigmondnál kieszközölte, hogy 1566. április 24-27-én  Gyulafehérváron vitát tarthasson, amelyen Méliusz érveinek súlya alatt Blandrata és hívei kénytelenek voltak mentegetőzni. De mikor Méliusz hazament, minden ment tovább a már megkezdett – rossz – irányba. 1567-ben Dávid megkapta a gyulafehérvári fejedelmi nyomdát tanai propagálására. Azért nem vallották nyíltan szentháromságtagadó felfogásukat, és ragaszkodtak a református egyházhoz, mert annak szabad vallásgyakorlata volt. A céljuk minden bizonnyal az volt, hogy az antitrinitárius vallást is bevett vallássá tegyék. Ezt nyilvánvalóan fejedelmi segítséggel tették meg, egyre inkább törvényes köntösbe öltöztetve.

A vallásszabadság leple alatt

 Az antitrinitáriusokat az a remény is lelkesítette, hogy az antitrinitárius vallás olyan közös platform lehet, amelyen a zsidók, a keresztyének és a muzulmánok találkozhatnak, megérthetik egymást és egyesülhetnek. Mellesleg sem a zsidóknak sem a muzulmánoknak nem voltak ilyen szándékaik. Az akkori idők sajátos ökumenizmusa volt ez. Szerették volna kiküszöbölni koruk legsúlyosabb ideológiai, politikai és katonai ellentéteit. Ők is amolyan intellektuális etikát vallottak. Úgy gondolták, hogy ha az emberek elég ismerettel, tudással rendelkeznek, akkor nem fognak rosszat tenni, mindenki jót tesz majd. Tehát az embereket tanítani kell ahhoz, hogy a világban levő bűnt, háborút leküzdjék. Ez nyilván egyenes következménye volt az ember teljes romlottságát tagadó, nem biblikus, humanista felfogásnak.

János Zsigmond igyekezett elfogadtatni az új vallást. Ekkor már hagyománya volt a vallási türelemnek Erdélyben. 1550. június 23-án a tordai országgyűlés kimondta a vallási felekezetek egymás iránti türelmének kötelező voltát: eltiltották, hogy egyik vallási felekezet a másikat háborgassa. A római katolikus felekezet mellett ekkor még a lutheránus terjedt el és szerveződött egyházzá. (Ezt a törvényt erősítették meg 1552. május 22-én ugyancsak Tordán.) 1557-ben ismét országgyűlés, ismét Tordán. Bár itt nem nevezték meg a bevett felekezeteket, de a történészek egy része szerint itt már a református felekezet is bevett vallássá lett, hiszen a fejedelem legnagyobb katonai erővel rendelkező párthíve, Petrovics Péter református volt. Csohány János professzor szerint: „...elképzelhetetlen, hogy kimondatlanul is ne értették volna az ő vallását is az új hit (gyűjtő)fogalmába.”[3] Kimondva és megnevezve 1564-ben adott az országgyűlés vallásszabadságot a református egyháznak. Első püspöke Dávid Ferenc volt, aki ekkor már titokban antitrinitárius volt. 1568-ban az országgyűléssel olyan törvényt fogadtattak el, amely mindenkinek megengedte, hogy az evangéliumot úgy prédikálja, amint neki Isten érteni adta. Ez kimondatlanul is a szentháromságtagadó tanok szabad terjesztésének adott teret. Erdély a szentháromságtagadók gyülekezőhelyévé, Kolozsvár a legújabb felekezet központjává vált.

Dávid, Blandrata és Egri Lukács, aki a Felvidéken ténykedett, hitvitákat rendeztek, hogy az unitarizmusnak megnyerjék a református lelkipásztori kart. A református lelkészi kar tömegesen követte korábbi püspökét.

Mítosz és történelmi tény

Dávid Ferenc Erdélyben egyre radikálisabb útra tért. Bár napjainkban ő a sajnált, ünnepelt, nagyra tartott és siratott mártír. Az igaz, hogy a hitéért halt meg, de az a hit nem egyezett az akkori unitáriusok hitével. Az 1568-as országgyűlés a Biblia értelmezését a lelkiismeretnek rendelte alá, melynek következtében Erdélybe özönlöttek a különböző teológusok a világ különböző területeiről. Legnagyobb tanbeli hatása Faustus Socinus olasz származású teológusnak volt. Az antitrinitárius egyház Blandrata és Socinus mérsékeltebb tanát az ún. adorantizmust vallotta, amely szerint Krisztus részese az isteni méltóságnak, ezért imádandó. 1571-ben meghalt János Zsigmond, és az őt követő fejedelem, somlyai Báthori István ízig-vérig katolikus volt. Elbocsátotta Dávid Ferencet udvari papi állásából. Az 1571-es országgyűlés elfogadta a név szerint felsorolt római katolikus, ágostai hitvallású és helvét hitvallású evangéliumi, valamint az antitrinitárius felekezetet. Ezeket egyenlő joggal bíró bevett vallásfelekezetnek –religio recepta – mondta ki az országgyűlés. 1572-ben pedig szintén országgyűlés mondta ki az innovációs törvényt. Ebben minden személynek és bevett felekezetnek megtiltottak minden további vallási újítást. Sem új felekezetet, sem a már bevett felekezeteken belüli újítást nem engedélyezett. Csakhogy Dávid Ferenc már korábban is vallott olyan nézeteket – ha nem is hangoztatta túlzottan –, amelyek nem tartoztak az antitrinitárius egyház elfogadott tanai közé. Már korábban megjósolta 1570-es évre Krisztus visszajövetelét, ami természetesen nem történt meg. Majd kezdte nyíltan ellenezni a gyerekek megkeresztelését: a felnőttek megkeresztelésének bevezetését tartotta szükségesnek. Sőt szombatos, judaizáló tanokat is hirdetett. Túlfeszítette a húrt. Akkorra az antitrinitárius egyház meggyengült, hívei egy része visszatért a református egyházba, és akik megmaradtak, azok is felmérték a veszélyt, amit az újabb és újabb újítások jelentettek. Báthori István politikai pozíciója igen megerősödött, már harmadik éve volt nemcsak erdélyi fejedelem, hanem lengyel király is. Dávid Ferenc magára maradt. Az egyháza elhatárolta magát püspökétől, 1579 márciusában megfosztották püspöki tisztétől. 1579. június 1-jén a gyulafehérvári országgyűlés – miután Dávid nem volt hajlandó visszavonni újító tanait az innovációs törvény megszegéséért – életfogytiglani börtönre ítélte. Déva várába zárták, ahol néhány hónapot raboskodott. Még az év november 15-én meghalt. 59 éves volt, ami abban az időben magas életkornak számított.

Könyvészet:

Alister E. McGrath: Kálvin Osiris Kiadó ( 67.o.)

Erdély története /három kötetben/ Akadémiai Kiadó, Budapest 1986, második kötet.

Tanulmányok a vallásszabadságról. Királyhágómelléki Füzetek, Dr. Csetri Elek: A vallásszabadság kinyilvánítása Erdélyben; Dr. Csohány János PhD: Vallási türelem a magyar törvényekben. 2002.

Dr. Csohány János: Miért került Déva börtönébe Dávid Ferenc? Keskeny Út, 1999 január, II. évf. 3. szám,