Közép- és Kelet-Európai Református Presbiteriánus Egyház

A keresztyén ember számára kiapadhatatlan kutatási, tanulási terület az egyháztörténelem. Erről szól ugyanis a Szentírás tetemes része, akár ószövetségi történetek, Isten népének vándorlása és Istennel való kapcsolata, akár az Újszövetség evangéliumai, az apostolok cselekedetei. Ha nem lenne (egyház)történelem, akkor nem tudnánk, hogy az idők folyamán Isten szövetséget kötött a népével, és a történelem egy adott pontján Isten a saját Fiát küldte el, hogy meghaljon a bűneinkért.

Egyháztörténelemmel való foglalkozást jelent a különböző életrajzok tanulmányozása is. Az egyháztörténelem része a dogmafejlődés, a dogmatörténet, ami ismét csak fontos a keresztyén ember számára. Minden gondolkodó ember számára tanulságos a történelem: ha nem is mélyed bele a távoli múltba, de legalább a saját élete történéseiből tanul, és visszatekintve a múlt eseményeire, igyekszik helyesebben eljárni a jövőben. Ahogy Spurgeon fogalmaz: „Aki bevallja, hogy tegnap tévedett, egyben azt is álltja, hogy ma már valamivel bölcsebb.”[1]

A protestáns egyháztörténelem kiapadhatatlan kutatási területe a reformáció. Az a reformáció, amelyről mondhatjuk, hogy megváltoztatta a világot: a gondolkodásmódot, a gazdasági életet, a munkához való hozzáállást, a földön való életet, de ami még fontosabb, megváltoztatta az örök életről való felfogást is. Nem hozott újat ebben a tekintetben, de előhozta a régit, az elfelejtettet. A legfontosabb kérdés felvetése nyomán jelent meg: Mi lesz velem miután meghalok? Hogyan üdvözülök? Mit tudok tenni a bűneimmel? A reformáció a deformálódott keresztyénséget igyekezett visszaállítani a helyes pályára, hogy ne a mellékvágányon menjen, ne rossz irányba haladjon. A reformáció nem az egyház egységét törte meg, hanem a szerteágazó tévtanokat utasította el, amelyek sok esetben egymásnak ellentmondóak, de az egyházon belül elfogadottak, megtűrtek voltak. Amúgy sem volt tehát egység, mert már az V-VI. században önálló egyházak jöttek létre keleten (Nestorius, Novatianus), az évszázadokon át meglevő egyházszakadás 1054-ben véglegessé és hivatalossá vált. Másrészről Nyugat-Európában az egységet már csak az inkvizícióval sikerült fenntartani.[2]

A tizenhatodik század elejére megnőtt a középkori egyházzal szemben az elégedetlenség, melynek oka nem csupán erkölcsi jellegű – bár tagadhatatlanul az is –, hanem társadalmi, politikai és gazdasági természetű is volt. A középkori egyház minden területre igyekezett kiterjeszteni hatalmát, de végül mindenben csődöt mondott.

Gazdaságilag nem volt sikeres, annak ellenére, hogy VII. Gergely pápa 1074-ben kötelezővé tette a klérus számára a cölibátust. Nem titkolt célja volt az egyházi vagyon koncentrációja. Nincsenek (törvényes) utódok, és így nincsenek örökösök sem. Ennek ellenére a Vatikán teljesen elszegényedett. Sok esetben az emberek azt tapasztalták, hogy az egyháznak csak fizetni kell, a reneszánsz pápák életvitele minden pénzt felemésztett.

Politikai sikertelensége a folytonos hadviselésben nyilvánult meg. Az emberek a békét, a békéltetést várták volna el az egyháztól, ezzel szemben a hadakozások, a politikai intrikák jellemezték. A vallási vezetők politikai gondolkodását nem az igazságosság, hanem az érdek irányította. A középkori egyház igyekezett politikailag is minden irányba terjeszkedni és fegyveres segítséget nyújtani hol egyik, hol másik félnek, a laikusok csak azt látták, hogy esetenként a haza védelmében az egyházzal szemben kell harcolni. Bár továbbra is az egyház tagjai voltak, de az ellenséget is a pápa támogatta.

Társadalmi téren sem töltötte be feladatát. Nem sokat törődött a szegényekkel. A háborúk nyomán özvegyen, árván, nyomorékon maradt személyek nem számíthattak sem védelemre, segítségre. Társadalmi igazságtalanságok, korrupció uralkodott. Az egyház pedig azt hirdette, hogy tűrni és szenvedni kell.

Erkölcsileg súlyos volt a helyzet, és az írás, olvasás általánossá válásával a laikusok számára nyilvánvaló lett, hogy „bár vizet prédikálnak, de bort isznak.” A nyomtatás és a papíripar fejlődésének következtében a városokban a szakértelmük révén újonnan felemelkedő rétegek kiszorították az irányításból az ősi arisztokrata családokat. Ezáltal a laikusok megítélhették a papság hozzáértését. „A betűk ismeretének papi monopóliuma ezzel végérvényesen megtört.”[3]

Az akkori idők papságának felkészültsége siralmas volt. Ezt a katolikus egyházban majd csak az ellenreformáció idején korrigálják. A reformáció tehát minden tekintetben időszerű volt.

Ha igaz az, hogy a protestáns egyháztörténelem kiapadhatatlan kutatási területe a reformáció, akkor az is igaz, hogy a reformáció egyik legnagyobb alakja Kálvin János. Ki is ez a Kálvin János, vagy ki nem ő? A történelem folyamán nagyon sok területen félreértették, félreértékelték őt. Sokszor szándékosan. Diktátornak, tudománytalannak nevezték, mellőzve minden komoly történelmi alapot. Genf diktátorának mondták annak ellenére, hogy csak élete vége felé kapta meg a genfi polgári státuszt. A városi tanács folyton akadályozta, nem fogadták el a javaslatait, egy ízben ki is utasították a városból. Tudománytalannak nevezték, azt állítva, hogy nem értett egyet Kopernikusz heliocentrikus elméletével, illetve Servétnek a tudományos felfedezéseiért kellett meghalnia. Mindezek mellőznek minden történelmi alapot. A makacs tények azonban ellentmondanak ezeknek és az ehhez hasonló állításoknak.

A történelmi tényeket elfogadók számára is komoly kihívás Kálvin, hiszen magáról nem sokat írt. Különösen korai éveiről tudunk igazán keveset.

Kálvin rendszerezett gondolkodó. Talán ez az egyik legnagyobb erőssége. Az egyik kortárs történész írja: „Ha tehát Kálvinnal és hagyatékával foglalkozunk, az újkori történelemnek azt a ritka pillanatát próbáljuk megragadni, amikor a keresztyénség alakította a társadalmat, és nem maga idomult hozzá.”[4] Valóban ez a kálvinizmus igazi erőssége. Istenhívő gondolkodás az élet minden területén. Nincs áthidalhatatlan határvonal testünk és lelkünk között, hiszen a megváltás testre és lélekre egyaránt szól. Nincs szakadék vallásos és nem vallásos cselekvéseink között, mivel mindkettő Isten színe előtt történik. Isten előtt éljük társadalmi és egyházi életünket egyaránt. A reformáció és Kálvin számára a keresztyénség nem elvont elmélet, hanem a valóságban gyökerezik, és nem csupán belegyökerezik, de ki is nő belőle. Ezért a teológiáért készek voltak szenvedi és meghalni olyan emberek, mint a francia hugenották, a skót covenanterek, a zarándokatyák, a magyar gályarab prédikátorok.

Kálvin nagy fontossággal bír az európai történelemben. Lord Morley ezt írta: „ha mellőzzük Kálvint a nyugat-európai irányzatokban, ez annyit jelent, mintha egy szemmel olvasnánk a történelmet.”[5]

Amit talán kezdetként tanulhatnánk Kálvintól, az a személyes kegyesség. Ezt kevésbé szokták hangsúlyozni, mivel hatalmas irodalmi munkásságából főként a tudós, teológus kép látható. Ez a könnyebb, mert ehhez nem kell hitvalló keresztyénnek lenni. Lehet olvasni Kálvintól, elmélkedni, egyetérteni vagy elutasítani, de ez csupán csak a leírt tanításról szól. Csakhogy ő teológus volt a szó valódi értelmében, meg is élte, hitte azt, amit vallott és tanított. Van haszna a reformációról és Kálvinról beszélni, írni, hiszen az ő példáját követve a személyes hitben való növekedés valódi lelki haszonnal járhat.

Ezért adta a következő meghatározást B.B.Warfield a kálvinizmusra:

„Ez Isten fenségének alapos megértésében rejlik, mely elkerülhetetlenül együtt jár a vele való kapcsolat egzakt természetének szívig ható megértésével, melyet a teremtmény, mégpedig és különösképpen a bűnös teremtmény tart fenn vele.”[6]