Közép- és Kelet-Európai Református Presbiteriánus Egyház

Nagyon sokan, nagyon sokat írtak és mondtak Kálvinról. Kálvin működése nem csupán a keresztyén egyház számára volt maradandó, hanem a nyugati civilizáció egészére. A politika, törvényhozás, tudományok, történelem területén egyaránt.

Nyilvánvaló viszont, hogy a jelentősége főként az egyházban látható, mert a keresztyénség egyik legnagyobb dogmatikai rendszere a Kálviné. Sokkal logikusabb, mint a lutheránus, arminiánus vagy akár a római teológiai rendszer.

És mindannak ellenére, hogy Kálvin hatalmas munkát végzett az élet különböző területén, engem egy dolog ragadott meg igazán Kálvin életéből. Az alázat. A „SOLI DEO GLORIA” elve, hogy mindent Isten dicsőségére tegyen.

Kálvin fiatal kora

1509. július 10-én született Franciaország Noyon nevű városában. Apja révén – aki püspöki titkár volt - Kálvin már fiatalon egyházi alkalmazásban állt, de csak a pénzt kellett felvegye. Néhányszor prédikált is. 14 éves korától Párizsban tanul. Megismerkedik a skolasztikus gondolkodással, az egyházatyákkal. Az ifjú János nagyon jó tanuló volt. Ennek két oka is van: Isten kegyelméből rendkívül fogékony elméje volt és mindamellett nagyon szorgalmas. Este későig fennmaradt, és tanult. Reggel felkelve átismételte a tanultakat.

Kálvin sohasem járt teológiára, ámbár apja előbb azt szerette volna, ha pap lesz. Azonban az apjának konfliktusa támadt az egyházi vezetéssel, ezért a fiát jogakadémiára küldte, Orleansba.

1531-ben fejezte be a jogi tanulmányait és beiratkozott Párizs egy új humanista kollégiumába. Ott többek között görög nyelvet tanult. Kálvin ekkor humanista irányba haladt. Erre mutat az első könyve is, amely a sztoikus görög filozófia neves képviselőjének, Senecanak egy könyvére írt kommentár. A könyvet saját pénzén adta ki. Nem lett túl sikeres.

Kálvin megtérése

Így élte volna életét, ha nem következett volna be életében egy nagy változás. Ez a változás az emberi élet legnagyobb változása: új szívet kapott. Kálvin megtéréséről nem sokat tudunk, mert külön erről nem írt. Azonban a Zsoltárok könyvéhez írott kommentárjában említést tesz róla.

„Isten előrelátásának rejtett ösztökéje életemnek más irányt adott. Nagyon bele voltam merülve a pápaság babonáiba úgy, hogy nem volt könnyű kiragadni engem ebből a mély mocsárból. Ezért Isten belőlem hirtelen megtéréssel fogékony tanulót formált, bár lelkem ifjúságom ellenére, nagyon kemény volt. Az igaz kegyességből alig kóstoltam meg valamit, máris lángoló buzgóság gyulladt fel bennem aziránt, hogy tovább haladhassak abban.”[1]

Ez volt a belső tényező, és ennek külső következményei, hatásai is voltak.

1533. november 1-én, Nicolas Cop tartott évnyitó beszédet a párizsi egyetemen[2]. Ez eléggé evangéliumi hangvételű volt, ami felkeltette az inkvizíció figyelmét. Copnak és a baráti körének menekülnie kellett. Persze az inkvizítorok nem öltek meg mindenkit szó nélkül, mert aki bizonyságot tett a Pápa iránti hűségéről, azt nem bántották. De Kálvin menekült.

1534. májusában szülővárosába, Noyonba ment, hogy lemondjon egyházi ösztöndíjáról és fizetéséről. Kálvin megszűnt római katolikusnak lenni, és ugyanakkor megszűnt humanistának lenni is. Meglátta azt, hogy a humanizmus és a reformáció között óriási különbség van. Más az alap és más a cél. A humanista számára az alap – a kiindulási pont - az ember. Az emberi értelem. A cél pedig az ember tökéletessé válása. Ezzel szemben a reformátorok számára a kiinduló pont Isten – Isten kijelentése - tehát a Szentírás, és a cél Isten dicsősége, a Soli Deo Gloria.

Az akkori humanisták nem voltak istentagadók, csakhogy számukra a bűn nem volt igazán fontos téma. Ezzel szemben a reformátorok a bűnt valóságként kezelték minden egyes ember életében.

Kálvin első genfi tartózkodása

Amikor Kálvin elment Párizsból, különböző barátainál lakott és mélyebben foglalkozott a tudományok királynőjével, a teológiával. 1535. januárjától Bázelben lakott (a humanisták „fejedelmének” Erasmusnak szülővárosában) és itt megírta az Institutio első változatát, amit 1536-ban ki is adtak. Ugyanebben az évben visszautazott Franciaországba – szülői ház eladása, egyetlen testvérét pedig maga mellé vette - és azután megint vissza akart menni Bázelbe, hogy folytassa tudományos munkáját. Csakhogy a háborús körülmények miatt nem lehetett közvetlenül Bázelbe menni, ezért Genfben töltött egy éjszakát. Amikor az ottani lelkész Farel Vilmos tudomására jutott Kálvin ottléte, akkor felkereste őt, és igyekezett meggyőzni Kálvint, hogy maradjon Genfben, mert ott van szükség rá. Kálvin ellenkezett, nem akart Genfben maradni, azt mondta, hogy szeretne tudományos munkával foglalkozni.

Farel amolyan parasztpróféta szerű, erőteljes hangú és indulatú ember volt, aki azt mondta Kálvinnak:

„Te a tanulmányaidra hivatkozol, de meg fog átkozni téged az Isten, mert te inkább a saját érdekeidet keresed, mint a Krisztusét.”[3]

Később azt írta Kálvin, hogy úgy érezte, mintha Isten összetörte volna ezek által a kemény szavak által. Feltételezem, hogy az olvasó tudja, a lelkiismeret ellen lehet, de nem érdemes cselekedni.

Kálvin Genfben maradt. Először nem volt semmilyen tisztsége, de egy éven belül nemcsak az Igét hirdette, hanem tanított is.

Kálvin reformjavaslatokat készített és nyújtott be a városi tanácsnak. És bár elfogadták javaslatai nagy részét, de a gyakorlati megvalósítás már nehezebb ügy volt. A városi tanács nem akarta, hogy az egyház a saját berkeiben gyakorolja az egyházfegyelmet. Kálvin viszont az egyház önállóságára törekedett. Azt szerette volna elérni, hogy ne a városi tanács, hanem az egyház presbitériuma döntsön az egyházi kérdésekben, és hogy a presbitérium válassza a lelkészeket.

Egyszóval Kálvin végezte a munkáját és igyekezett biblikusan eljárni. Viszont ez nem mindenkinek tetszett. A városi tanács azt szerette volna, ha mindenki úgy táncol, ahogyan ők fütyülnek. Kálvin viszont azt szerette volna elérni, ha az egyház nem táncol. Nem ez a feladata.

Az ellentét 1538-ban csúcsosodott ki. A városi tanács anélkül, hogy a lelkészek véleményét kikérte volna, elrendelte, hogy változtassanak az úrvacsora kiszolgáltatásán. A szomszéd városban ugyanis - Bernben - a lutheri hagyomány szerint szolgáltatták ki az úrvacsorát (pl. a kenyér helyett ostyát használtak). Nyilván itt nem a külsőségről volt szó, hanem az események teológiai töltetéről. A kegyességről, az igazság mellett való kiállásról. A genfi tanács saját teológiai bizonytalansága miatt szívesen igazodott Bernhez. Kálvinnak és Farelnek mindez elfogadhatatlan volt, és úgy döntöttek, hogy így nem szolgáltatják ki az úrvacsorát. Ekkor a városi tanács mindkettőjüket felfüggesztette a szolgálatból, és száműzte őket a városból.

Kálvin száműzetése Genfből

Kálvin Strassburgba ment, és azt tervezte, hogy visszavonul és tanulni fog, tudományos munkával foglalkozik. Azonban Strassburgban tevékenykedett egy másik nagy reformátor Bucer Márton, aki felkérte Kálvint, hogy vállalja el a városban élő francia menekültek gyülekezetében a lelkipásztorkodást. Elvállalta. Kálvinnak ezek voltak a legszebb, legnyugodtabb, legcsendesebb évei. Sokat tanult Bucer Mártontól, mert neki sikerült reformátori szellemben megszervezni a liturgiát és a presbitériumot. Ott látta Kálvin azt is például, hogy akik részt akartak venni az úrvacsorán, azok bejelentették szándékukat az ünneplés előtti héten a lelkipásztornak, aki elbeszélgetett a jelentkezőkkel hitükről, és életükről.

A legszebb, legnyugodtabb, legcsendesebb évek. Ez nem lustálkodást jelent. Kálvin ebben az időben nősült meg. A strassburgi reformátorok mindnyájan családos életet éltek, és szerették volna, hogy Kálvin is házasságra lépjen. Ettől ő maga sem volt idegen, midőn anyagi helyzete és életnyugalma egy kissé biztosabb lett. Nemsokára ajánlottak is Kálvinnak barátai egy magas rangú, művelt és gazdag, ifjú német hölgyet, akit legközelebbi rokonai is igen szívesen adtak volna hozzá. Azonban Kálvin németül, a hölgy pedig franciául nem tudott[4], és emellett még Kálvin a maga elveihez és helyzetéhez képest a hölgy magas rangjának és gazdagságának lehetséges veszélyeitől is tartott. Emiatt a házasság elmaradt.

Hogy milyen legyen az a hölgy, akit Kálvin megfelelőnek lát, megírja ő maga Farelhez:

„Ne felejtsd el, hogy mit kívánok én életem társától! Nem tartozom azon szerelmes bohók közé, kiket, ha egyszer a szép arc elvakított, szerelmesüknek még bűneit is hízelgéssel magasztalják. Engem csupán annak szépsége vonz, aki szemérmes, engedelmes és nem kevély, ki takarékos, béketűrő, s reám gondot viselni hajlandó.”

Ha meggondoljuk, nem is volt igénytelen. Ennyi jó tulajdonság egy helyen a teljes romlottság színrelépése óta csak a regeneráció, helyreállítás útján lehetséges. Barátainak közbenjárására egy strassburgi ifjú, szép, művelt és jámbor özvegyben, Du Bure Idelette-ben találta meg mindezeket a tulajdonságokat. Idelette egy oly anabaptistának, Storder Jánosnak volt az özvegye, akit éppen Kálvin segített a megtérésre. A menyegző 1540. szeptemberében tartatott meg, némi ünnepélyességgel, amennyiben azon több helvét gyülekezet képviselői megjelentek.

Kálvint a házasság csak kilenc évig boldogította. Három gyermekük született, de ezek mind meghaltak kicsiny korukban. „Avagy nincs-e nekem sok ezer szülöttem szerteszét a keresztyénségben?” – vigasztalta magát Kálvin.

Genf másodszor

Kálvin strassburgi tartózkodása nem volt teljesen mentes Genftől. Ugyanis Jakab Sadoleto – humanista szellemű katolikus bíboros –, amikor meghallotta, hogy Kálvinékat száműzték Genfből, úgy döntött, megpróbálja a genfieket rekatolizálni, vagyis visszavezetni a római katolikus egyház ölelő szárnyai alá.

A genfiek nem tudták, hogy mit tegyenek, megijedtek. Válaszolniuk kellett a bíboros levelére, de ez nem volt könnyű feladat, hiszen a bíboros nem egy képeslapra írt néhány sort küldött, hanem bizonyos fokú tudományos igényességgel megírt levélben kereste fel a Genfieket. Genf ezért az általuk száműzött Kálvinhoz fordult. (Voltak ott józanabbak is, akik szerették Kálvint, és követték a tanítását, sőt a száműzetése elejétől levelezett az ott maradt hívőkkel.) Kálvin a történtek ellenére még mindig felelősséget érzett Genf városáért, ezért elvállalta a válasz megírását. A válasz a katolikusok „visszavonulását” jelentette.

Ezek után visszahívták Genfbe. Persze ez sem ment könnyen. Amikor először hívták, akkor azt mondta:

„Miért nem inkább azt kéritek, hogy megölni engedjem magam?”

Úgy gondolta, hogy néhány hónapra mégis visszamegy Genfbe, bár nem vágyott erre, ráadásul a strassburgi gyülekezet és a városi tanács is szerette volna, ha náluk marad.

Némelyek szerint Kálvin ekkor választotta jelképül a kezet, amely egy égő szívet tart, és a szív alá az a híres mondatot írta: „Szívemet mintegy megöldökölve égő áldozatul Istennek ajánlom.”[5]

Bármilyen nehéz döntés is volt, visszament. Vajon jól tette-e? Úgy gondolom, hogy jól cselekedett. Ez volt a biblikus döntés[6] és a történelem is e mellett tesz bizonyságot.

Azért ne gondoljuk, hogy ettől kezdve Kálvin egész élete csak gond és bánat volt, hogy egyszer sem mosolygott. Csak egyszerűen arról van szó, hogy Kálvin átérezte ennek a munkának a súlyát, mint ahogyan más is: pl. Mózes, aki nem akart a nép élére állni, vagy mint Illés, aki egyik alkalommal elkeseredettségében a halált kereste. Vagy ott van Jeremiás, akit síró prófétának is szoktak nevezni.

Kálvin tehát nem kitörő örömmel ment vissza Genfbe. Az ő helyzetére is érvényes az, amit Pál mond a 2Korinthus 4,8-12-ben:

„Mindenütt nyomorgattatunk, de meg nem szoríttatunk, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe. Üldöztetünk, de el nem hagyatunk, tiportatunk, de el nem veszünk. Mindenkor testünkben hordozzuk az Úr Jézus halálát, hogy a Jézusnak élete is látható legyen a mi testünkben. Mert mi a kik élünk, mindenkor halálra adatunk a Jézusért, hogy a Jézus élete is látható legyen a mi halandó testünkben. Azért a halál mi bennünk munkálkodik, az élet pedig ti bennetek.”

Kálvin tehát visszament Genfbe, hogy ott építse azt az egyházat, amelyet a Biblia alapján jónak látott.

1564-ben halt meg. Genf reformátora ismeretlen sírban nyugszik, melyet emberi szemnek még csak egy kő sem árul el. Ha kívánt volna sírfelíratot, bizonnyal ez állna sírkövén: SOLI DEO GLORIA.

Tamás Sándor

Keskeny Út 2006. októberi száma

Felhasznált irodalom:

Tony Lane: A keresztyén gondolkodás rövid története / Harmat-Kálvin Budapest 2001.

Jos Colijn: Egyetemes Egyháztörténet / Iránytű Alapítvány 2001.

Theodor Béza: Kálvin János élete / Kálvin Kidaó 2004.

Révész Imre: Kálvin Élete És A Kálvinizmus / A Révész Imre Emlékalap Bizottság 1864.

Protestáns Szemle1909-es évfolyam

Doumergue Emi: Művészet és Érzelem Kálvinnál és a Kálvinizmusban / Budapest 1922.

Philip Schaff: HISTORY OF THE CHRISTIAN CHURCH

J.H. Merle d'Aubigne: HISTORY OF THE REFORMATION IN THE TIME OF CALVIN

Emanuel Stickelberger: Kálvin / Budapest 1937.

Alister E. McGrath: Kálvin / Osiris Kiadó, Budapest 2001.